Chapter 72

Helló! :)

Egy borzasztóan hosszú és fárasztó hét után itt is a fejezet, mondjuk hoztam volna előbb, de ismét a másik blogomon dolgoztam, mivel elég zsúfolt volt a hetem első fele. De a lényeg, hogy itt van, és ahh, nehéz szavakat találnom. Én imádtam. Remélem, nektek bővebb véleményetek lesz, alig várom, hogy olvashassam őket :D És jövőhéten végre már őszi szünet, szóval próbálok egy picit sűrűbben részt hozni. Nem ígérem, hogy sikerülni is fog, de igyekszem. Még nem tudom, mikor jön a következő, lehet, hogy tudom előbb is hozni, de lehet, hogy megint csak hétvége körül, szóval csekkoljátok a blogot, ha még a kommentekben sem fogom pontosan tudni.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 72

- Oké, most mondd el, hogy kivel verekedtél, Zayn volt az? – kérdezem félve a válaszától. Az ágy végére ülök, ő pedig követ, az ágy támlája felé ülve.
- Nem, nem Zayn volt. Csak néhány random srác – válaszol. Ó, azt feltételeztem, hogy Zayn volt, meg vagyok könnyebbülve, hogy nem.
- Várj, néhány? Mennyi?
- Három… Vagy négy. Nem igazán vagyok biztos benne – nevet fel.
- Ez nem vicces, miért is verekedtél egyébként?
- Nem tudom… Nagyon mérges voltam, hogy elmentél Zaynnel, és jó ötletnek tűnt akkor – von vállat.
- Nos, ez nem jó ötlet, és nézd milyen sérült vagy – ráncolom a homlokom, mire oldalra dönti a fejét egy zavart arckifejezéssel. – Mi az?
- Semmi… gyere ide – feleli, majd kinyújtja felém a karját. Átmászok az ágyon, és elé ülök, a lábai közé. – Sajnálom, ahogy bántam… vagyis bánok veled – mondja halkan a fülembe. Borzongás fut végig a testemen a leheletétől a fülemben és a nem kikényszerített bocsánatkérésétől.
- Rendben van, illetve nincs rendben. De adok neked még egy esélyt – mondom neki. Remélem, nem bánom meg miatta. Nem hiszem, hogy kezelni tudnék több hideget és meleget tőle.
- Köszönöm, tudom, hogy nem érdemlem meg. De elég önző vagyok, hogy elfogadjam – feleli, szája a hajamnál van, karjait pedig körém fonja. Így ülni vele idegen és nosztalgikus érzés is ugyanakkor. Amikor csendben maradok, kissé elfordítja a vállam, hogy ránézzek. – Mi a baj? – kérdezi.
- Semmi, csak félek, hogy megint meg fogod gondolni magad – vallom be. Bele akarom vetni magam a fejébe, de félek, hogy meg fogom ütni a padlót.
- Nem fogom, még soha nem gondoltam meg magam. Csak küzdöttem az irántad való érzéseimmel. Tudom, hogy nem tudsz megbízni bennem, de el akarom nyerni a bizalmad. Nem foglak újra bántani – ígéri, majd homlokát az enyémnek dönti.
- Kérlek, ne is tedd – könyörgök. Nem érdekel, milyen szánalmasan hangzom.
- Szeretlek, Louis – leheli, mire a szívem kiugrik a mellkasomból. A szavak tökéletesen hangzanak az ajkairól, és bármit megtennék, hogy még egyszer képes legyek hallani őket.
- Szeretlek, Harry – ez az első alkalom, hogy mindketten nyíltan kimondtuk a szavakat, és leküzdöm a kényszert, hogy túlpánikoljam a gondolatot, hogy talán újra visszavonja őket. Még ha meg is teszi, meg lesz annak az emléke, hogy hogyan hangzottak, hogy hogyan éreztem magam tőlük.
- Mondd újra – suttogja, aztán megfordít, hogy szemben legyek vele. Szemei sebezhetőbbek, mint gondoltam, hogy ez lehetséges neki, ahogy térdeimet a lábai közé mozdítom. Kezeim közé veszem arcát, majd átdörzsölöm a mutatóujjammal a lágy borostáját az arcán. Az arckifejezéséből meg tudom mondani, hogy szüksége van arra, hogy kimondjam, újra és újra. Annyiszor fogom kimondani, ahányszor kell, amíg el nem hiszi, hogy méltó arra, hogy valaki szeresse őt.
- Szeretlek – ismétlem meg, és elfedem ajkait a sajátommal. Elismerően felhümmög, miközben nyelve finoman végigsúrolja az enyémet. Harryt csókolni minden egyes alkalommal új és különböző, és ő olyan, mint a drog, amivel nem tudok betelni. Kezeit a hátamhoz nyomja, közelebb hozva egymáshoz a mellkasainkat. Az agyam azt mondja, hogy lassítsak, csókoljam őt lágyan, és hogy minden egyes másodpercét ízleljem meg ennek a finom nyugalomnak kettőnk között. De a testem azt mondja, hogy markoljam meg a haját, és húzzam át a fején a pólóját. Ajkai levándorolnak az állkapcsomhoz, majd rátapadnak a nyakamra. Ez megteszi a hatását, nem tudom tovább visszafogni magam. Ez vagyunk mi, minden harag és szenvedély, és most már szerelem is. Egy akaratlan nyögés szökik ki az ajkaimon, mire felnyög a nyakamnál, megragadva a derekamat átfordít minket, így most felettem van.
- Már… annyira… hiányoztál – mondja, miközben megszívja a bőrt a nyakamon. Nem tudom nyitva tartani a szememet, túl jó érzés. Lehúzza a dzsekim cipzárját, aztán éhes szemekkel néz le rám. Nem kéri az engedélyemet, mielőtt megragadja az anyagot, fel- és áthúzva a fejemen. – Hiányzott a tested – morogja. Újra felnyögök, ő pedig alsó testét az enyémnek nyomja, érzem izgalmát az alhasamnak nyomódni. Mindkettőnk légzése gyors és kontrollálatlan, és még soha nem akartam őt jobban. Úgy tűnik, az érzelmeink cseréje nem változtatta meg az elsöprő szenvedélyt közöttünk, örülök ennek. Keze lesiklik a csupasz hasamon, majd le a farmerom gombjához, hogy kigombolja. Ahogy ujjai a bokszerembe csúsznak, a számba zihál. – Hiányzott, hogy mindig milyen kemény vagy nekem – búgja. Szavai bűnös dolgokat tesznek velem. Újra felemelem a csípőmet, könyörögve a kapcsolatért. – Mit akarsz, Louis? – leheli nehezen a nyakhajlatomba.
- Téged – válaszolom, mielőtt az agyam feldolgozhatná, hogy mit is mondtam az előbb. Tudom, hogy ez igaz, Harryt akarom, a legősibb, legmélyebb módon, ami lehetséges. Ujja könnyen belém csúszik, a fejem pedig visszaesik a párnára, ahogy pumpál ki és be.
- Imádlak nézni téged, látni, milyen jót éreztetek veled – mondja, mire felnyögök válaszul. Kezem ökölbe szorítja pólóját a hátánál. Túl sok ruha van rajta, de nem tudok megformálni egy összefüggő mondatot, hogy megkérjem, vegye le őket. Hogyan jutottunk az „utállak”-tól a „szeretlek”-ig, majd ide? Bár nem érdekel a válasz, minden, ami érdekel az az, ahogy tőle érzem magam, ahogy mindig érzem magam tőle. Teste lecsúszik az enyémen, aztán elmosolyodik. Elveszi kezét a nadrágomtól. Nyafogok a kapcsolat elvesztésétől, amin mosolyog. Kezei lehúzzák a farmeromat és a bokszeremet, én pedig a teljesen felöltözött testére mutatok.
- Vetkőzz – mondom, mire felkuncog.
- Igen, uram – vigyorogja, aztán áthúzza fején a pólóját, felfedve tetovált bőrét. Végig akarom futtatni a nyelvem minden egyes vonalon, minden egyes tetováláson.
Mielőtt bármelyikünk is tönkretehetné szavakkal a pillanatot, megragadom a haja egy részét, és arcát az enyémhez húzom. Rövid ideig megcsókolom őt az ajkain, mielőtt áttérek a nyakára. Az én korlátozott, mégis alapos tapasztalatom szerint a Harrynek való örömokozásban, tudom, hogy ugyanaz a pont a nyakán, csak a kulcscsontja felett, az őrületbe kergeti őt. Nedves és meleg csókokat nyomok a nyakára, érezve, hogy teste megrándul és megfeszül, ahogy újra hozzáemelem a csípőmet. Az enyém felett lévő csupasz testének érzése rendkívüli. Már mindketten elkezdtünk izzadni, annak ellenére, hogy mindketten teljesen levetkőztünk. Ha egy kis mozdulat is történik, ez egy másik szintre fog kerülni. Egy szintre, amit még soha nem voltam képes elérni, mostanáig. Harry kemény izmai mozognak a karja alatt, ahogy lassan hozzám dörzsöli magát nyögve, ez túl sok nekem, hogy ellenálljak.
- Harry… – nyögöm, miközben ismét nekem dörgölőzik.
- Igen, bébi? – abbahagyja a mozgást, sarkaimat a combjaihoz teszem, és kényszerítem őt, hogy újra mozogjon. Szemei megrebbenve lecsukódnak. – Baszki – nyög fel.
- Azt akarom, hogy… – mondom.
- Mit akarsz? – lehelete forró és nehéz nyirkos bőrömön.
- Azt akarom, hogy… tudod… – felelem, a mostani intim helyzetünk ellenére is azon találom magam, hogy zavarban vagyok.
- Ó – mondja. Megint abbahagyja a mozgást, aztán a szemembe néz. Úgy tűnik, hogy valamilyen belső harcot folytat magával. – Én… nem tudom, hogy ez egy jó ötlet-e… – mi?
- Miért? – lelököm őt rólam. Itt tartunk, megint.
- Nem… nem, bébi. Csak a ma estére értem – körülölel karjaival, majd az oldalamra húz, mellé fektetve. Nem tudok ránézni, túl megalázott vagyok. – Figyelj, nézz rám – mondja, felemelve az államat. – Akarom, baszki, tényleg akarom. Jobban, mint bármit, hidd el. Azóta akarlak téged körülöttem érezni, amióta találkoztunk, de csak azt… azt hiszem, mindazok után ma… csak azt akarom, hogy kész legyél. Úgy értem, teljesen készen, mert ha egyszer megtesszük, akkor az megtörtént. Nem vonhatod vissza – megalázottságom enyhül, aztán ránézek.
Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ezen többet kell gondolkodnom, de elég nehéz elhinnem, hogy a válaszom más lesz holnap. Akkor kellene ezen gondolkodnom, amikor nem vagyok meztelen testének hatása alatt, miközben az az enyémhez dörgölőzik.
- Ne haragudj rám, kérlek, csak gondolj erre egy kicsit, és ha biztos vagy benne, hogy ez az, amit tenni akarsz, szívesen megduglak. Újra és újra, amikor és ahol akarod. Azt akarom, hogy…
- Oké! Oké! – kezemet a szájához teszem, hogy eltakarjam. A tenyeremnek nevet és megvonja a vállát, mintha azt mondaná, „csak mondom”. Amikor elmozdítom a kezemet, játékosan megharapja a tenyeremet, majd magához húz.
- Azt hiszem, fel kellene vennem néhány ruhát, úgy nem vagy olyan megkísértett – ugrat, mire elpirulok.
Nem tudom eldönteni, hogy ennek melyik szempontja a meglepőbb, a tény, hogy az előbb javasoltam, hogy szexelnünk kellene, vagy pedig az, hogy van elég tisztelete felém, hogy visszautasítson.
- De először, hadd éreztesselek jót veled – motyogja, aztán egy gyors mozdulattal visszafordít a hátamra. Szája a lábaim közé bukik, majd perceken belül remegek és eltakarom a számat a kezemmel, hogy visszafogjam magam attól, hogy a nevét sikítsam.